Erdélyi vadkapitalizmus

Évek óta nem utaztam autóbusszal haza Sepsiszentgyörgyre, ha jól emlékszem utoljára még azokban az időkben, amikor még nem volt munkavállalásim és 3 havonta ki-be kellett lépni a határon.
Most sem utaztam volna, mert tudtam, hogy habár a vonat drágább, annál kulturáltabb és gyorsabb is. Az erdélyi mindenmásodikautókamion-os forgalomtól is borzongok egy kicsit. Viszont mivel a kedves vasúti szakszervezet sztrájkja megakadályozta, hogy karácsony előtt pár nappal hazautazzak és meglátogassam szüleimet, úgy döntöttünk, hogy lesz ami lesz, mégis csak busszal utazunk. Helyfoglalás megtörtént egy ismerős által, mikrobusz. Úgy tűnt, hogy minden rendben lesz. Ki is értünk a népliget mögötti parkolóba, ahol hamar kiderült, hogy nem mikrobusz, hanem egy öreg roncs busz, mert az előbbiben nincs már hely és az is Kovásznára megy, nem Szentgyörgyre. Ez még belefér, gondoltuk. Felültünk, utolsó sor, folyosó tele csomagokkal. Lépni sem lehet. Közben egy nagy darab otthoni nagyszájú vállalkozóféleség tereli be az embereket a buszba, szervez, pakol, hangoskodik. Habár látszik nincs elég ülőhely, mégis tereli be az embereket mint a birkákat a marha vagonba. Karácsony van, mindenki haza akar menni, vonat nincs. Nagyot akarnak kaszálni, hiszen évközben nem megy a biznisz. Saját embertársaik bőrén. Az emberek tűrik, hiszen haza akarnak jutni karácsonyra. Van aki szeretteit akarja látni, van aki ezen felül bőcsködni is akar, hogy milyen jól megy neki sorsa messze idegenben. Szedett vedett népség, tisztelet a kivételnek.
Nagy nehezen hátramásztunk a csomagokon keresztül, elhelyezkedtünk a hátsó ülésen, ez még belefér. Haza akartunk jutni. Előttünk egy cigányné, akinek az iskolázására kevesebbet költöttek mint amennyibe az oda vissza jegy kerül osztja az észt. Vannak még egy páran belőlük.
Közbe újabb emberek ülnek fel, hely már nincs. Még el sem indultunk, de már kalapáccsal szerelik kint a buszt. Valakinek mondják, maga pótjegyet vett. Adnak neki egy kempingszéket, üljön a folyosóra a csomagok közé. Hátul 5 hely van, 7 embert akarnak leültetni. Érkezik egy cigányné aki fél méterre az arcomtól nyáltól fröcsögő pofával ordibál nekem, hogy miért foglaltuk el a helyét. Türelmes vagyok, de ez már nekem is sok, felhördülök én is, hogy ezzel a koszos büdös busszal nem megyek sehova, leszállok. Átvergődünk a csomagokon, mondom a nagydarab vállalkozónak, hogy nem utazunk, kérjük vissza a jegy árát. Kajánul vigyorog, jó fejjel magasabb. Nem adják vissza, hiszen "nem tudnak csinálni semmit". Leszállunk. Annyi emberség van az utasokban, hogy kézről kézre elére adogatják a csomagjainkat. 10 perc kiabálás után végre visszaváltjuk a jegyet. Még nekik áll feljebb. Baktatunk haza a csomagokkal, ma sem jutunk haza, de boldogak vagyunk, hogy jól döntöttünk.
Pár nappal később vonattal kényelmesen hazaérkeztünk. Egyik utcában észrevettük a kedvenc autóbuszunkat. Most is szerelték...