Amióta Rebi megkapta a könyebb 3000-ek Svájcban könyvet azóta nyaggatott, hogy fel szeretne jutni a Piz Julierre, ami az Albula alpok második legmagasabb csúcsa a maga 3380 méterével. Még egy lapáttal rátett Bedő Zoli haverunk is, aki egy hónappal ezelőtt járt ott és élmény dús beszámolót is írt róla itt.
Hajnalban korán indultunk, hogy időben érjünk oda, mert állítólag kevés a parkoló hely. Egész úton zuhogott az eső, de ahogy közeledtünk a célhoz alábbhagyott az eső is. Könnyen megtaláltuk a parkolót az indulási helyen, habár kissé meglepődve vettül észre, hogy mi vagyunk csak egyedül. Kiszálltunk az autóból és cudar szeles hideg fogadott, de nem volt mit tenni, nekiindultunk a hegynek miután jól felöltöztünk. Már innen látszott a cél, a hegy főlénk magasodott, méretével is tiszteletet parancsolt. Nézegettem is és tűnődtem magamban, hogy hol is vezet fel az út a csúcsra. Ekkor 2200 méteren voltunk.
Elindultunk és magunk mögött hagytuk az első akadályt egy kisebb kőrengeteget, majd egy vádliszaggató poros lejtő következett ahol gyorsan nyertük a magasságot. Látszott, hogy a Nap is ki fog sütni, jó időnek néztünk elébe. Az első cél az Albana nyereg volt, onnan vezet majd fel az út tovább a gerincen. Tovább baktattunk felfele a kék-fehér-kékkel jelzett ösvényen, átvágtunk egy patakocskán majd felváltva jöttek a körengetegek és ezek közepén kiemelkedő füves dombocskák, amelyek mint oázisok megkönyebbülést hoztak a gyaloglásban. Közben van egy kis szintvesztés is, de pár meleg ruha fel és levevés után megpillantjuk az Albana nyerget a kövekből összerakott menedékkel. Itt vesszük észre, hogy nem vagyunk egyedül a hegyen, 3 turista már fent van a nyeregben. Ők a másik úton jöttek fel St. Moritz irányból.
Mire felérünk a nyeregbe, ők már tovább indulnak a csúcs felé és amíg a szendvicset majszoljuk és a próbálunk minél több napsütést magunkba szívni, kíváncsian figyeljük merre is mennek az előttünk lévők, merre vezet az út. Itt már picit izgulok az ismeretlentől ami rám vár, de amint később kiderült, ennék jobban nem is kellett majrézni. A szintidő idáig jó másfél óra és itt már 2900 méteren vagyunk és érződik is, mert nagyobbakat kell lélegezni. 20 perc pihenő után nekivágunk mi is a második szakasznak.
Pár száz méteres könnyebb ösvény után kezdődik a meredek emelkedő amely felvezet a gerincre, többször megállunk, hogy levegőhöz jussunk. Itt már kezd kibontakozni a kilátás a maga teljes panorámájával és sejteti, hogy mi is vár ránk majd a csúcson, de odáig még le kell küzdeni pár akadályt. Itt elhagy egy negyvenes éveiben járó nő, aki láthatóan jobb kondiban van mint mi. Riszpekt.
Egy gerincen vezet tovább az út, itt már néha láncok is vannak rögzítve. Hatalmas kőtömbök vannak itt fent, néha azt hiszem, hogy csak úgy össze vannak dobálva és nem is tudom mi tartja vissza őket, hogy óriási dübörgéssel leguruljanak a völgyekbe. Most már értem, honnan van az a sok kő, ami a lejtőkön összegyűlt. Itt már az északi fal szinte függőlegesen omlik a mélybe és aljában látni lehet a poros-szürkés gleccsert. Hatalmas mélység vonzza a tekintetet és óvatosságra inti az embert.
Haladunk tovább, most már kissé a déli falon haladunk tovább felfele, a nehezebb helyeken lánccal biztosított szakaszokon. Ha nem lennének, izzadna rendesen az ember tenyere... Haladunk tovább cikcakkos ösvényen, amely néha átmegy szinte vízszintesbe de van ahol már mászni is kell rajta. Megpillantjuk a csúcsot, amiről kiderül picit később, hogy nem az igazi, hanem csak a rendes csúcsot kitakarja. Közben a 3 turista már is jön lefele a hegyről, olaszok amint látszik rajtuk, be nem áll a szájuk. Köszönünk egymásnak és nagy léptekkel haladnak tovább lefele.
Ekkor megpillantjuk a csúcsot amire fél óra után fel is érünk. A nyeregtől 2 órát jöttünk. Közben azért még vannak érdekes részek, de semmi pánik, vannak láncok. Itt találkozunk ismét a nővel, aki lehagyott, ő már lassan indul is lefele. Egyszerre vesszük észre, hogy fáj a szemünk és a fejünk, amit a magasság róvására írunk. Megvan a csúcsfotó, gyönyörű szürkés-rozsdabarnás hegyek tárulnak elénk, amerre a szem csak ellát hegyek és tavak vannak. Ha ismernénk jól a környéket, biztos sok híres csúcsot megnevezhetnénk. Itt már rendesen fúj a szél. Egy kis tibeti imazászló is van, mint a nagy hegyekben keletebbre. Még legeltetjük a tekintetünket a hegyeken, próbálom emlékezetembe vésni az érzést és a látványt ami elém tárult.
Elindulunk lassan lefele és gyorsan fogy a magasság. Közben még van idő jobbra balra is nézelődni, sokszor ámulatba ejt a hegy nagysága, a mélység. Lefele menet még találkozunk 3 turistával, akik éppen jönnek felfele, egy pár és egy fiu. Várjuk már, hogy érjünk vissza a nyeregbe, hátha a magasság csökkenésével enyhül a fejfájás. Lefele most nem is pihenünk meg a kőházikónál, megyünk egyből le a kőrengetegbe. Itt már kezd kijönni rajtam a fáradtság, kissé unottan és monotonan lépkedek a nagy köveken, egy egy mint egy kisebb autó. Figyeljük a jelzést, de így is letérünk egyszer az útról. Szerencsére Rebi megtalálja újra a jelzést ami a könnyebb utat jelenti.
Csak most tűnik fel, hogy mennyit is kellett idáig felfele gyalogolni. Belassul a tempó, kezd a fáradtság úrrá lenni rajtunk, lassan megy lefele a tempó, már nagyon várom legyünk túl a köves részen. A fáradtság miatt a rendes ösvény sem okoz nagy megkönnyebbülést. Végre elérjük a poros meredek részt, itt már látszik a végcél, a parkoló. A puhább földes részen leugrálok nagy léptekkel, amig Rebi egyensúlyozgat a poros szakaszon. Megkönnyebbülést csak a patak okoz amiben felfrissítem az arcomat a hideg vízzel és a tudat, hogy pár perc és ülni fogok az autóban.
Utolsó akadály a nagy kövekből álló halom és hurrá már az autónál is vagyunk! Még egyszer visszapillantunk a hegyre és csodálkozom, hogy honnan is jövünk.
Kisebb St. Moritz-i kitérő után elindulunk hazafelé, még 2 óra az út legalább. Piszkosúl fáradtak vagyunk, meg is állunk egy parkolóba kicsit pihenni, ahol 5 perc múlva el is alszunk az autóban a maga rendje módja szerint és egy jó fél óra múlva ébredünk, majd megyünk is tovább a puha ágy fele... Szép túra volt, most kipihenve és a fáradtságot elfeledve azt mondom, hogy olyan élmény, amit nem feled el egykönnyen az ember!
