Talán gyermekkoromban láttam egy posztert egy tavon uszó hatalmas hajóról, amely eltörpült a környező parti sziklák mellett. Amikor megtudtam, hogy az a hely Norvégia, egyből tudtam, hogy valamikor majd el akarok jutni oda.
Ezen év augusztusában a körülmények lehetővé tették, hogy valóra váljon ez a régi álmom. Dániából keltem át az északi tengeren, hogy 3 órás kompozás után megérkezzek Kristiansand-ba, Norvégia déli csücskébe. Pár kiválasztott "kötelező" pontot bejelöltem, de folyamatosan változott a terv, hagytam magam sodródni és útközben döntöttem el mindig hogy hol szertnék több időt eltölteni. Útitársam az autó és a bicajom mellett az a pár órányi válogatás zene volt, amit pár nappal az utazás előtt válogattam össze. Tudtam, hogy nem olcsó hely, ezért még
Magyarországon (Dánia előtt) bevásároltam konzerveket, tasakos kaját no meg sört. Úticélom a fjordok vidéke volt.
Első nap: Kristiansand-Lysebotn
Ez a nap az utazásról szólt, amíg az elején forgalmas úton haladtam, ahogy északabbra fordultam a kevésbé járt utakon, úgy tárult elém a völgyekben a táj, hogy már akkor sejtettem, hogy csuda dolgokat fogok itt látni. Ahogy emelkedtem, úgy lettek egyre keskenyebbek az utak. A völgyekbben sokáig kísért balról a Nap, amely számomra fura szögből világított be a fák közé. Az utolsó pár tíz kilométer már a Lysefjord keleti részéhez vezető, a jég által legömbölyített hegyek, dombok között vezetett.
Az út itt már egysávos volt, nagyon figyelni kellett a szembe jövőkre. Az utolsó 6 km ereszkedés hajtűkanyarokkal volt tele és kikerülve pár juhot, melyek előszeretettel fekszenek ki az út közepére, megérkeztem az első nap céljához, a Lysefjord keleti csücskéhez. Itt vadkempingeztem egyet sátorral.
Második nap: Kjerag
Reggel a csípős hidegben bicajra pattantam és reggeli tornaként legurultam megnézni a fjordot, mert előző este a sötétben nem sokat láttam, csak a magas sziklák tornyosuló sziluettjét meg a vízesések robaját.
Ismét fel a szerpentinen, ahol előző este lejöttem, felértem a Øygardsstølen (sasfészek) nevű menedékházhoz, innen indult a 900 m-es szintkülönbséges út a Kjeragra, ami csak 1100 méter magas, viszont 984 métert lehet szabadesni róla, amit ki is használtak ottlétemkor a bázisugrók.
Két völgyön keresztülhaladva le és fel gyalogolva ragyogó kilátás volt a fjordra. Az utolsó rész már inkább az enyhén emelkedő legömbölyített köves fennsíkon való baktatásról szólt és 2 óra gyaloglás után megérkeztem az első úticélhoz a Kjeragboltenhez ami egy 5 m3-es két szikla közé beékelt kő. Nem nehéz rámászni, viszont az alatta lévő 250 méteres közvetlen zuhanás utáni további 700 méteres esés gondolatától rezegni kezd a nadrág szára. Szerencsére uralkodni tudok a félelmemen és habár befeszülve, de kiállom a próbát.
A kő melletti platóról pazar látvány tárul a szemünk elé, balra a Kjerag, a szédítő mélységben lent meg a fjord.
Közben a balra levő Kjeragon a bázisugrók figyelik árgus szemekkel a völgyből felszálló felhőket. Kis időt eltöltve a Kjeragra vezető út keresésével, végül megtalálom, de ebben segítenek valami fiatalok, akik pont onnan jönnek. A végén amikor már látom a célt, egyenesbe veszem, de hamar rájövök, hogy a mély hasadékokon nem lehet csak úgy átszökdellni. Mire odaérek, addigra felszállnak a felhők és csak két szikla között kifeszített slackline-t találok ott a tejfehér üresség fölött, meg egy unott extrémsportost aki várja, hogy újra jobb idő legyen. Lefele 2 holland sráccal jövök, akiktől hasznos infókat kapok az útdíjakkal kapcsolatosan. A lefele mászást megsínyli a térdem, de habár fáradtan, annál elégedettebben ülök be az autóba, hogy a fjord déli részén végighaladva eljussak a keleti csücskébe, ahol a komp parkolójában alszom az autóban. Lefekvés előtt pedig megbámulom a pazar látványt amit onnan látok.
Harmadik nap: Lysefjord komp túra
Ezen a napon oda megyek el komppal ahol első este sátoroztam, de ezúttal a vízen. 4 óra az út oda-vissza. A komp a híresebb részeknél lelassít, bemondják a látnivalót, sok érdekes dolgot tudunk meg. Itt van a Whiskey vízesés ahol egy német dezertőr gyártotta a páleszt a szesztilalom idején és kötélen engedte le a piát és a rendszer teherbírását a feleségével tesztelte, itt van a világ egyik leghosszab falépcsője, elnéptelenedett farmok a meredek lejtőn, fókák amik itt élnek de jól rejtőzkődtek, egy betyárbarlang. Itt pillantom meg a Preikestolent, a holnapi úticélt is, de itt még csak lentről. A vége fele egyre magasabban tornyosulnak fölénk a sziklák és a csúcspontot a Kjerag jelenti, most már ez is lentről. Hatalmas szikla a maga 1 km-es magasságával. Megpillantom a beékelt követ is, ami innen csak mint egy borsószem, akkora.
Visszafele a már ismert helyeken lassítunk, és mivel ismétlés a tudás anyja, újra bemondják a hajón az eddig elhangzottakat. Autóba pattanok és kis kompozás meg keresgélés után eljtok az aznap esti szállásomra a Preikestolen kempingbe. Ez már luxus, van zuhany meg internet is, habár borsos áron mérik. Lefekvés előtt még bicajra pattanok és feltekerek a hegyre, hogy kifürkésszem holnap honnan indul az út a Preikestolenre. A tervem az, hogy a parkolási díjat elkerülendő, bicajjal közelítem meg a parkolót és ott kikötöm egy fához a drótszamarat. A fárasztó, ám annál nyugodtabb tekerés után vigyorogva száguldok immár visszafele a kempingbe ahol 2 otthoni sör segítségével álomba ringatom magam, ezúttal sátorban!
Negyedik nap: Preikestolen
Sejtettem, hogy sokan lesznek, de ha híres a hely, meg könnyen megközelíthető, erre számítani kell. Ha másodszor mennék, biztos reggelre érnék fel, vagy késő délután és ott fent aludnék.
Maga az út felfele kb. 2 óra, 600m emelkedés, amolyan könnyebb turistaút, sokan is vannak, boldog, boldogtalan, de hát a természet mindenkié. Ahogy haladok felfele, úgy nyílik meg a kilátás a fjordra, de más irányba is vannak érdekességek, mint például kis tavak, vízesések a távolban. Náha úgy érzem inkább lennék ott mint itt a sok ember között. Hamar felérek, lelógatom a lábam a mélység fölött majd feljebb mászok, hogy találjak egy csendesebb helyet. Visszafele a másik utat választom, ahol alig jár valaki. Elgondolkodom, hogy ilyen az emberi természet, 10 emberből 9 a megszokott úton jár, ami be van járatva és kevés az aki letér a megszokottról. Közéje tartozik az idősebb néni az unokájával akivel szembetalálkozok és egymásra mosolygunk, úgy gondolom tudjuk miért. Gyorsan leérek, kőről kőre ugrálva kerülgetem a turistákat és néha elmosolyodom a "high tech" párokon, akik ide is olyan bakancsot hoznak mint ha legalább valami gleccsertúrára indulnának. Az utolsó pár kilométer egy vidám száguldás a bicajon vissza az autóhoz, habár kikötöttem a fához, ha nem teszem akkor sem viszi el senki sem szerintem. Szokásos bicaj felpakolás majd gurulok is tovább északra a 13-as úton. Lassan már sötétedik amikor megállok egy parkolóban ahol megismerkedem Lukas-al, aki cseh. Hamar összebarátkozunk, elszaladok a közeli vízeséshez behűteni a söröket. Együtt főzünk vacsorát, ki ki a magáét, sörözgetünk és közben Norvégiáról meg az élet dolgairól beszélgetünk. Valahol hasonlóak vagyunk, úgy hiszem mindkettő pár napja nem beszélgetett emberekkel, jól esik nekem is beszélgetni. Sötétedés előtt bicajra pattanunk és még bejárjuk a közeli falu környékét és utána szokásos rutinnal mindketten bedobjuk magunkat a vackuknkba, ő a mikrobuszba én meg a Kia-ba.
Negyedik nap: Odda és környéke
Másnap Lukas és én együtt megyünk tovább a közeli Latefossen vízeséshez, ahonnan ő tovább megy északra, én meg elidőzők a környéken. A képen a vízesés melletti kisebb vízesés látszik.
Elköszönünk egymástól és jó utat kívánva mindenki megy tovább, ő fel északra bivalyokat nézni én meg gleccsereket keresni. Beülök a városi könyvtárba kicsit netezni meg tervezgetni, bevásárolok majd az autóban ücsörögve várom az eső álljon el. Szűk utakon felmegyek a hegyekbe, megnézni a Trolltunga avagy trollnyelv környékét. Folyamatosan esik az eső, kicsit el is szontyolodok, de rájövök még is jobb helyzetben vagyok mint a motoros, aki az eresz alatt ücsörög. Végre eláll az eső és tudok egy jó rántottát repeszteni, hagymával ahogy kell és ettől jobb kedvre derülök majd a megszokott rutinnal bebújok az autóba és pár sorozat után elteszem magam másnapra.
Ötödik nap, avagy hogyan nem másztam meg a Trollnyelvet
Reggelre kiderül az ég és a kedvem is jobb lesz amint meglátom a napot. Gyors reggeli után bicajra pattanok és a terv az, hogy a 6 órás tura helyett bicaj meg via ferrata kombóval jutok fel a trollnyelvre. Ezt a programot ajánlja a helyi turisztikai cég nem több mint 950 NOK, avagy kb. 30 ropiért. 6 km bicajozás után, ami egy vízgyűjtő partján vezet fel a völgybe amit csak a csend völgyének nevezek el hirtelen megpillantom alulról a troll nyelvét valahol pár száz méterrel fölöttem.
Beizzítottam a GPS-t és a tegnap betáplált koordináták alapján megpróbálom beazonosítani a ferrata beszállási helyét, de hamar rájövök, hogy valami nincs rendben. Mivel privát cég építette ki az utat, nem nagyon található meg az interneten a pontos helye, ezért kis keresgélés után feladom és bicajra pattanok, vissza a völgybe! Igazából kedvem sincs egyedül keresgélni, arra gondolok hagyni kell élményt majd akkora is ha majd visszajövök, remélhetőleg barátokkal. Óvatosan leveztek a völgybe a már megszokott szűk utakon és habár az idő nem rózsás, tovább indulok északra, tovább a 13-as úton.
A következő városka Kinsarvik, aminek a neve viccesen hangzik számomra, viszont nagyon szép helyen van a Hardanger fjord mellett.
A már megszokott rutinnal megyek el az 5 csillagos luxus kemping mellett, tudva, hogy ha keresgélek biztos találok egy csendes kis helyet valahol a város szélén vagy a kisebb utak mellett, amelyet hamar meg is találok. Vacsorafőzés, sör majd kevés sétával feltérképezem a környéket és desszertnek elfogyasztok pár marék áfonyát és köszönve a szemben parkoló idős német házaspárnak akik lakókocsival vannak, ismét autóban alszom. Közben rájöttem a lakókocsi egyik nagy előnyére a reggeli WC keresés hiánya mellett: Egy asztal mellett lehet ücsörögni, olvasni ha éppen cudar odakint az idő....
Hatodik nap: a vízesések völgye
A mai napi túra célja, felmenni a Hardangervidda nemzeti park felé vezető völgyön, ahol állítólag 3 vízesés is van 2-3 órányi gyaloglásra. Szokásos bicajozás az ösvény elejéig (jó lesz majd fáradtan visszagurulni). Az út mellett meg megállok az információs tábláknál, ahol sok érdekes információt tudok meg a nemzeti parkról. Amúgy ezt a dolgot nagyon jól csinálják a norvégok, nagy érdeklődéssel olvasgatom az infókat, ami tele van érdekes információkkal. Pl: A Hardengervidda magashegyi fennsík a maga 4272 m2-vel a legnagyobb Európában. Már a kőkorszakban, ie. 6300 ban is éltek itt emberek, a rénszarvasvadászat meg a pisztránghorgászat volt a fő élelemforrásuk. Más: 1969-ben svájci tudósok olyan gombát találtak itt a talajban, amelyből cyklosprint nyernek ki, amit a szervátültetéseknél a mai napig használnak.
Mivel korán indultam, alig találkoztam emberekkel, egyik dübörgő vízesést a másik után hagyva értem fel a legutolsóhoz, ami már 900 méteren volt, de annyira fújt a szél és hideg is volt, meg a táj kietlensége miatt úgy tűnt mintha legalább 2000 m felett lennék valahol a Kárpátokban. Kicsit eltévesztve az ösvényt egyik süppedős részről a másikra ugrálva elindultam visszafele majd 2 óra múlva már ismét a bicajnál voltam. Az eső ismét eleredt, indultam tovább.
Következő megálló az Eidfjord nevű városka a 7-es út mellett, ahol először pillantok meg fjordok között cirkáló hatalmas turistahajót. Pont olyan mint amilyennek láttam régen a képen.
Kis körútat teszek a városban, hogy viking sírokat nézzek meg, de későn jövök rá, hogy nem voltam figyelmes és eljöttem mellettük, de sebaj, legalább szép kilátás volt a fjordra. Tovább utazom, a cél ezúttal a Voringfossen vízesés, Norvégia legismertebb vízesése, ami a maga 183 méteres esésével felettéb impozáns. A fenti kilátót közelítem meg, de meg lehet közelíteni a lábánál is, úgy még hatalmasabbnak tűnhet, habár a szédítő mélységével nekem így is az. A vízesés hozama le van csökkentve sajnos, kell a víz az áramfejlesztésre, de néha meg megengedik a csapot, hogy a turisták is örvendjenek...
Sajnos itt is, fényképen nehéz érzékeltetni a hatalmas mélységet... Talán majd rájövök hogyan lehetséges. Visszautazok Eidfjordba, ahol a parton alszom, ismét autóban. Egy nagyon szép naplemente mellett főztem meg ismét a megszokott tésztás vacsorát, a látvány kárpotolt mindenért.
Hetedik nap: Folgefonna gleccser
Reggel még úgy indulok, hogy megnézem a Kjeasen farmot fent a hegyen, úgy döntök, hogy a mai nap inkább haladok tovább és elindulok vissza Kinsarvikba a 13-as úton, ahol átkompozom a Hardanger fjordot, hogy tovább az 550-es úton haladjak a Folgefonna gleccser fele. Ez egyike a "scenic road" - nak ami be is váltja a hozzá fűzött reményt, a fjord mellett halad kanyarogva, minden lépésben meg lehetne állni fényképezni, de már picit unom fényképezni, inkább megyek tovább délre Jondalig, ahonnan egy hegyi kanyargós úton feljutok 1500 m fölé, ahol már csak sziklák vannak. A szemerkélő eső és a bezárt sípálya után csalódóttan jövök le a hegyről, túl kietlennek tűnik nekem a sok zöld fenyőfás erdő után.
Ismét átkompozom a fjordon, majd újra a 7-es úton megyek nyugatra hogy megnézzem a Steindalsfossen vízesést amely arról híres, hogy be lehet menni mögéje. Meg is teszem, de ennél izgalmasabb megközelíteni a vízesés lábát, ahol pár másodperc alatt csurom vízes leszek. Tovább indulok most már keletre a 13-as majd az E16 úton fel északabbra, ahol a Flam nevű városkában kempingezem, az Aurlandsfjord partján, ami egy nyúlvány a 200 km hosszú és néhol 1300 m mély Sognefjordnak, ami Norvégia legnagyobb és a világ második legnagyobb fjordja. Innen indul másnap a túrám, ezúttal bicajjal a Rallarvegen nevű út mellett, a Hardangervidda leghíresebb bicajútja amely a vasút mellett kanyarog.
Nyolcadik nap: bicajtúra
Rallarvegen. 20 km feltekerés a völgyben, hatalmas sziklaflak és vízesések között, az eredeti út 80 km, de én nem terveztem végigmenni.
Az utolsó 500 métert már tolom a nagyon meredek köves úton, 20 km után visszafordulok és végig gurulok minimális tekeréssel a kiindulópontig. Nagy élmény a sziklába vályt kivilágitatlan alagúton átbicajozni, csak negyon kevés fény jut be. E16 út északkeletre, átmegyek a világ leghosszab, 24 km-es autóalagútján a Laerdálon. Két ponton is ki van szélesítve és ki van világítva fényekkel, eléggé szürreális, de tetszik.
Ragyogó napsütésben megyek északra az 5-s úton, talán ez volt egyik kedvenc utam, lehet az idő miatt is. Itt pillantom meg első igazi gleccseremet, a Jostedalsbreent, ami a kontinentális Európa legnagyobb gleccsere a maga 1310 km2 -vel és néhol 200 m vastagságával tiszteletet parancsol. Igazából egyik nyúlványát pillantom meg, a Boyabreent. A gleccsernyelv 2 métert halad minden nap. 1940 ben két részre szakadt, majd újra egyesült, az alsó részt a fentről letöredező jég táplálja. A gleccser nagyon érzékeny a klímaváltozásra, hacsak 1 fokot is esne a nyári hőmérséklet, elborítaná az utat, ahogy tette 100 évvel ezelőtt.
8500 évvel ezelőtt amikor 2 fokkal melegebb volt átlagban, a gleccser teljesen eltűnt, majd 5300 éve jelent meg ismét. 1750 ben érte el maximumát, a mainál 2.4 kilométernél hosszabra terjedt, úgy hívták ezt az időt, hogy a kis jégkorszak. A 90 es évek elejétől újra kezdett nőni a nyelve és 1993-tól évente 40 m-t nőtt.
A közelben volt egy másik gleccsernyelv, azt is megnéztem. A Suphellebreen amelyet a 400 m-el fennebb lévő Flatbreen táplál (évente 2 millió tonna jéggel ami egy 230 méter magas jégoszlopnak felel meg egy fotbalpálya méretű helyen). A nyelv alsó pontja 60 méter magasan van a tengerszint felett, ezért a sarkkörtől délre lévő gleccserek között a legalacsonyabb. A 94-es Lillehammeri olimpia pódiumát ebből a jégből készítették.
Ezután visszamente az előző gleccserhez és ott még egy darabig csodálkozva bámultam a nagyságát és a különleges zöld színét. Szépség és egyben szörnyeteg. Tiszteletet parancsol, a sziklák is eltörpülnek mellette.
Az infókat a gleccser mellett kihelyezett táblákról gyűjtöttem.
Kilencedik nap: Briksdalbreen
Tovább haladva északra az E39 majd a 60-as úton, elértem Oldenbe, ahonnan délre egy mellékuton meg lehetett közelíteni a Birksdal gleccsert, talán a leglátogatottab Norvégiában. 40 perc gyaloglás után érem el a gleccsertavat és elémtárult teljes nagyságában és szépségében a Briksdal gleccser.
A képen található piros pötty mellett egy ember van, ez szemlélteti a valódi
nagyságot (klikk a képre a nagyításért!).
Amikor odaértem, megroppant a jég, olyan hanggal, mint amikor fagyos hóra lép az ember, csak százszor hangosabban és mélyebben. Mindenkiben megfagyott a vér egy pillanatra. Hatalmas ereje van egy ilyen gleccsernek, több száz tonnás sziklákat is könnyedén tud görgetni ahogy halad előre.
A nap hátralevő részében felgyalogoltam egy közeli másik gleccserhez, itt csak pár emberrel találkoztam, viszont nem lehetett megközelíteni a gleccsert, rohanó vízesésés és hatalmas sziklák tornyosultak elém. Félelmetes látvány látni a nyers erőt. Egy völggyel odébb kempingeztem, a Lovatnet tó partján és talán ez volt a leglátványosabb szálláshelyem a zöld tóval és a háttérben látszó gleccserrel.
Tízedik nap: Skala
A csúcson kell abbahagyni, ezért választottam utolsó látnivalónak a Skalat, ami csak 1848 m magas csak, viszont 37 méter magasról kell indulni, ezért 1800 m szintkülönbséget kell legyőzni kb. 8 km alatt. A menetidő kb 4 óra, nekem sikerült 3 alatt felérnem, de a rekord 1 óra 10 perc. Megjegyzem, hogy lefele 2x annyi időbe került lejönnöm mint a rekord, pedig ahol csak tudtam szaladtam, szökdécseltem.
Az első rész erdőben halad, majd eltűnnek a fák, csak a bokrok maradnak, míg az utolsó részen már nagy kőtömbökön kell felfele mászni. Az idő sem rózsás, felhős, erős széllel és max. 7 fok ha lehet. Közben meg-megállok fotózni, szépen látszanak a környék hegyei. Reggel indultam, egyedül vagyok a hegyen, csak a birkák meg valami madárféle amit hegyi tyúknak nevezek vannak velem a hegyen. Az utolsó 400 méteren megtörik a lendület, feltünik egy csapat a sarkamban, gyorsabbak mint én.
Végül csak felérek a kőből rakott kör alakú menedékházhoz, benyitok és meglepődve tapasztalom, hogy senki sincs ott. Hamar rájövök, hogy önkiszolgáló alapon működik minden, fel van tüntetve az árlista, a raktárkészlet pedig feltöltve. Gondolkodom, ez felénk nem működne. Az utánam érkező osztrák pár és az angol idősebb hölgy is jóváhagyja, hogy ott sem hinnék, hogy működne. A háztól pár méterre szédítő mélység tátong, látom a völgyet ahol feljöttem.
Elfogyasztom a szendvicset és lassan elindulok lefele, keresve az utat a tömbök között. Közben fényképezek.
Mire leérek már sajog a lábam, jó kis izomláz lesz már előre sejtem, de siker mámorával ülök be az autóba. Innen már visszafele vezet az út. Az E 39-es úton jövök vissza a Sognefjord északi oldalán és ahogy közeledek a tengerhez, ehyre dombosabb részek következnek. Minden kanyar után egy csodás panoráma tárul fel, de már fáradt vagyok fényképezni is. Tavak, erdők, sok sok felfedeznivaló rejtekhely, talán egy élet sem elég mind bejárni. Hatalmas ország és én csak töredékét láttam. Mi lehet még északabbra. Néha kompra szállva utazom tovább és Bergen előtt lemegyek egy kisebb mellékútra szálláshelyet keresni. Nem kell sokat mennem, hogy egy kisebb fjord partján találjak egy nyugodt helyet, ahol a főzés-sör után megpihenek. Leülők a parti sziklára és elgondolkodom milyen szerencsések azok akik ilyen tájakon nőnek fel.
A sötétben a távolban egy tengeri olajkút lángja világít, sejteti, hogy mitől is lehet oly gazdag ez az ország.
Tizenegyedik nap: Norvégia-Dánia
Még útközben megállok Bergenben, a második legnagyobb város Norvégiában. Barangolok az utcákon, nézem az arcokat, sok a turista. Élhető városnak tűnik. Leülök a térre és nézem az embereket. Forgatom a képeskönyvet amit ajándéknak viszek, mennyi hely ahova még érdemes itt elmenni! Az éjjeli nap, az északi fény. Ezeket majd látnom kell még. Azt hiszem még fogok erre járni.
Újra elered az eső ezért ismét autóba ülök és meg sem állok a kiindulopontig, Krisitiansand. Rettentes eső zúdul le, a kompokon üvöltő szél. Ez is Norvégiához tartozik. Vajon mi lehet télen. Beleborzongok a gondolatba, de valószínű megvan a télnek is a szépsége itt.
Lassan feltűnik a kikötő, a kör bezárul. Csak reggel indul a komp, addig még utoljára lefekszem a már megszokott elsőkerék meghajtású ágyamba. Az erdők és tájak képei belevésődtek az emlékezetembe, ha egy nyugodt pillanatra vágyom, elég felidéznem ezeket.
Vissza a civilizációba, viszlát Norvégia!
---
további képek itt:
