Rovaniemi Arctic Race - 2020.02.12-18

Szerda - utazás

Sok pakolgatás után sima út szép naplementével, elvettük az apartman kulcsát és bevackoltuk magunkat a kis lakásba.

Csütörtök - bicaj összeszerelés

Sikerült a láncot az utazás során összecsavarni, de kis leleményességgel és sok türelemmel, illetve Rebi segítségével megoldottuk a gubancot, majd elindultunk egy futás bicaj kombóra. Én picit többet maradtam, feltekertem a dombra ahol a nyáron is voltunk a kilátónál. Véletlenül kereszteztem a Roll Outdoors-s fat bike trailt és ki is próbáltam egy rövid, de annál élvezetesebb lefele lejtő szakaszt. Később kiderült, hogy a szakasz neve a hullámvasút, ami jól le is írja a pálya vezetését.

Vacsira pizza volt a Pure pizzázóban, talán egyik legfinomabb amit idáig ettünk.

2020 Feb 7-8 | Engadin téli sátrazás + fatbike

Csütörtök - base camp

Kora délután érkeztem Engadinba, ahol a Morteratsch kemping volt a célpont. Már voltam itt nyáron is és láttam, hogy télen is nyitva van. A maga 1850 m-el az egyik legmagasabban  elhelyezkedő kemping Európában. A terv az volt, hogy készülődve a 150 km -s  Rovanimei fat bike versenyre, ez jó alkalom szokni a hideget és bringázni a hidegben.

Amint megérkeztem, körbesétáltam a tábort és megtaláltam a megfelelő helyet a sátornak. Csak még ketten sátraztak, mindenki más lakókocsival volt. 

Az első dolog amire rájöttem, hogy jól jött volna a hótalp letaposni a sátor helyét a hóban. Néha térdig süllyedve a hóban végül megoldottam a feladatot és kis bénázással a rudakkal, de készen volt a fekhely. A szegeket nem használtam, más módszerrel kell rögzíteni a hóban, amit később a másik két sátrazó megmutatott. Szerencsére nem volt szeles az idő.

Gyors becsekkolás után elindultam bringázni, már sötétedett, de volt fejlámpám, az ég tiszta volt és a Hold is világított. A téli túraútvonalon, a futósí pályák mellett átgurultam Pontresinán egész a celerinai San Gian templomig, ami egyik kedvencem itt Svájcban. Csak 1-2 fejlámpás sífutóval találkoztam egész úton. 

Visszafele felfele tekertem, felfedezve új utakat az erdő között, néha lekapcsolva a fejlámpát, a szinte telihold alatt érkeztem vissza és kellemesen bemelegedve bújtam be a sátorba. Nem volt sima alvós éjszaka, a meleg hálózsák meg a réteges ruha enyhítette a -17 fok hőmérsékletet, de az arcodon érezted a hideget és a lábam is fázott két zoknival és a mamusszal is. 

Fáztam már jobban is és annyira azért nem volt extrém. Egy négy évszakos sátor amint megtudtam + 2-3 fokot dobott volna a közérzetemen. Majd máskor...

Péntek - bringa túra

A reggeli napsütés és a szikrázó fények kárpótolt minden éjszakai kellemetlenséget, ezer meg ezer jégkristály csillogott mindenhol, a sátron, a fákon. 

Reggel bementem melegedni meg kávézni a kemping üzletbe ahol jobban megismerkedtem Hanzi-val meg Marcell-el, a másik két sátrazóval. Ők már öreg rókák és sok hasznos tippet hallottam tőlük.

Felnyergeltem a bringát és elindultam a napi túrára. 

Az első állomás a Morteratsch gleccserhez vezető út, ahonnan visszafordulva jó 2 km-es lefele gurulás jutalmazta meg a végig felfele tekerést. A következő állomás a Roseg völgy, itt már több a gyalogos és lovasszánokkal is találkozni.

Itt találkoztam csak másik két fatbike-al, úgy tűnik még itt se annyira népszerű. Az út végén megfordulok, nem megyek be az étterembe, száguldok ismét lefele, rövid jobb-bal mesterséges kanyarokat iktatva be a gurulásba. Gyorsan visszaérek a völgy kezdetéhez, majd egy gyors szendvics szünet után indulok tovább St. Mortiz fele. 

Útban ejtem a Staz tavat (Lej De Staz), majd a befagyott St. Moritz-i tavon áttekerve, embereket kerülgetve haladok tovább a silvaplanai szintén befagyott tó fele. Itt már kevesebb a turista. Hamar rájövök, hogy a tó végéig nem akarok eltekerni, hatalmas a tó, ezért tartok egy napfürdős pihenőt egy nyugodt helyen és indulok visszafele.

A már előző napon megismert útvonalon tekerek vissza a kempinghez, majd egy gyors zuhany után rutinosan bemászom a sátorba, ezúttal több réteggel felkészülve a hidegre. A napi táv: 64 km.

Szombat - sátorbontás és út haza

Ismét örvendek a reggeli napsugaraknak, de még így is meg kell állnom dörzsölni és melegíteni az ujjaimat sátorbontás közben. A hidegben minden nehezebb, az összefagyott sátorrúddal és műanyag csatokkal küszködve végül bezárul az operáció és kellemesen elfáradva ülök be az autóba (Dörmi) és indulok hazafele. 

A végső konklúzió: tetszik a téli sátrazás minden nehézségével együtt. Nem ez volt az utolsó!!!

2019-02-23 Rovaniemi 66 verseny

Előzmények

Rebi talált rá erre a nem szokványos versenyre, ahol lehet fat bike-al és gyalog is indulni különböző távokon. Mi a 66 km-t választottuk, kezdésnek megfelelő. Bringát ott béreltem, mivel nincs fat bike-om.

Csütörtök - utazás Rovaniemibe

Helsinki-i szokásos átszállás, naplemente a bothniai öböl mellett elrepülve. Lenézve feltűnik, hogy mennyi kevés fényt látni, nem sűrűn  laknak itt fenn északon. Meglepetés a szálláson, hogy van privát szaunánk, amit ki is használtunk rendesen! 

Kis séta a városban, kb. -23℃ és Rebire majd ráfagy a nadrág.

Péntek - verseny check in 

Másnap reggel ismét kemény mínuszokban gyalogoltunk a Pilke természetrajzi múzeumba, ahol egy eldugott teremben volt a check in, a tájékoztatás illetve a verseny irányító központja. Átvettük a rajtszámot és megtudtuk, hogy a verseny napjára 0 fokra melegedik fel az idő, ami megnehezíti a körülményeket, illetve "overflow" is lehet, ami azt jelenti, hogy a befagyott vízen levő hó súlya megrepeszti a vizet és akár térdig érő vízben is gyalogolhatunk. Erre nem számítottunk.

Check in után találkozunk Rachel-el, aki svájci és ő volt az első lány aki teljesítette gyalog a 300 km-es távot!

Este becsomagolunk, de előtte bepakolunk burritoból a véletlenül felfedezett mexikói étteremben.

Szombat - a verseny

Sinettajarvi lake

Korán kelünk, elindulunk a rajt fele. Izgatottan várjuk teljen az idő, amikor is 9 előtt legyaloglunk a Ounasjoki folyót átívelő híd lábához, ahonnan a verseny indul. Jó verseny kívánunk egymásnak Rebivel, tudjuk, hogy a következő órákban mindenki csak magára számíthat. 3, 2, 1 indulás!

Első 10 km

A fatbike-ok hamar elhúznak, kerülgetem a futókat, de már látszik, hogy egy raj 6-10 fatbikeos így is gyorsabb mint én. Pörgetem a pedált a magam tempójában és keresve jobbra balra a kevésbé nehéz nyomokat, ismerkedek a bringával és a hóval. Gyorsan elérek az első checkpointhoz, ami kb 10 km, ahol iszom egy keveset és feltöltöm a vizes palackot. Próbálok enni a kiporciózott kaja mixből, de nincs sok étvágyam, ezért tekerek tovább. 

A második chekpoint-ig

Pár km. után ahol egy autóút megy át a jégen, elhagyom a folyót és itt habár felfele tekerek, letaposott úton megy a track. Az út hamarosan egy 2 bringaszélességnyi ösvényen halad, ahol már néha kicsúszik a kerék a le nem taposott hóban és pár 10 m-t tolni kell. Ez volt a verseny talán egyik legszebb része, jobbra balra fenyőfákkal övezett tisztások, fél méteres hó jelöli jobbra-balra a határt, el sem lehet téveszteni az utat. Két bringás gyorsabb nálam, elhúznak. Elérem a második check pointot ahol egy kis meleg áfonyaszörpöt kortyolgatok a termoszból és indulok tovább. Két bringás spanyolul kiabálva teker velem szemben, azt gondoltam, hogy valami történt a társukkal, de amint kiderült túlmentek a letérőn, ami pár 100 m után egy szűk erdei ösvényt jelöl.

Pain in the ass

Ez a 700 m-es szakasz a fák között, ahol lehetetlen tekerni, végig tolni kell a bringát. Szűk kanyarok, emelgetni kell a bringa elejét. Elhaladok egy 150 km-es versenyző mellett aki a kormányát szereli, nem lehet megállni segíteni, benne van a verseny szabályban. 

A tó

Végül kiérek a tóra ahol készítek egy szelfit, iszom egy keveset és tekerek tovább. Illetve tekernék, de a meleg és a nap miatt annyira megolvadt a hó, hogy csak rövid szakaszokon lehet csak tekerni, később még ott se. Itt már megjelenik az említett overflow, szerencsére nem ér csak bokáig, de arra gondolok, hogy Rebinek nehéz dolga lesz itt a futócipőben. A helyzetet nehezíti, hogy a gyors futók beértek és a lépéseik nyomában még tolni is nehezebb a bringát. A tolástól kimelegszem, izzadok, de most van időm gyalogolva enni valamit. Fizikálisan ez volt a verseny legnehezebb része, ahol vagy 6-7 km-t kellett tolni. 

A gyors futók elhagynak, én meg a mögöttem lévőket és lassan kezd újra bringázhatóvá válni a terep. Egyedül tekerek tovább, elhaladok a 150 km-ek letérőjénél, megyek tovább a 66 km-es úton. A tó véget ér, megpillantok egy menedéket, ahol az emberek tűz mellett üldögélnek, de amint kiderült, nem a verseny része, csak helyiek, a következő checkpoint még 1,5 km. 

A motorosszán (snowmobile) tracken 

Egyedül tekerek tovább, de csak nem akar megjelenni a 3-ik checkpoint, el is bizonytalanodom, hogy kihagytam a checkpointot, megállok egy kereszteződésnél. Ez a szakasz talán a legveszélyesebb, nagyon gyorsan jönnek a motoros szánok. Mögöttem megjelenik egy spanyol srác, Juan aki megerősíti, hogy ő se látott checkpointot. Tovább gurulunk és nagy megnyugvásra elérjük a 3-ik checkpointot. Itt megiszom a cola-t, ami szerencsére nem fagyott be. Van akinek itt már elfogyott a vize és havat gyömöszöl az ivóedénybe, majd csak megolvad ha testközelben tartja. Juan elindul, utána én is. Utolérem később, elhagyok egy futót és egy másik bringást. Néha hepehupás a talaj, de itt már jobban lehet haladni, néha még lefele is lejt. Áthaladunk egy úton (második veszélyforrás), rövid ereszkedés, fel egy gáton és megpillantjuk a folyót ismét. Még 20 km kb...

Vissza a folyón

Amint kiderült a következő checkpoint-ig ismét gyakran tolni kellett és sokszor kellett a vizes hóban gyalogolni. Itt is megjelentek az overflow-k. Itt már rutinossá váltam, tolás közben már éreztem a hó állagából, hogy hol érdemes felülni tekerni és hol reménytelen. Elérem a 4-ik checkpointot, ahonnan megállás nélkül indulok tovább. Tolás, tekerés váltogatja egymást, abban reménykedem, hogy ahogy közeledik a szürkület, a hideg miatt megfagy a hó és végig lehet majd tekerni, mert gyalog tempóban a hátralevő táv órákba telhet. Végre elérem az ice road-t, ahol már reggel elhaladtunk, tudom az utolsó checkpoint már nincs messze. Még megállok meginni a maradék áfonyát a termoszból, ez növeli a morálomat. Közben az alkarom is kezd néha zsibbadni, túl alacsonyan van a kormány. Hiába, nem saját bringa... Hosszabb ideig tart elérni az utolsó checkpointot, ami reggel a legelső is volt. Feltöltöm a vizet, megeszem az energia bart. Több fáradt bringás érkezik, de van erejük még viccelődni, hogy akkor rögtön beneveznek a 150-re is amint beérnek, meg van aki ledobja a bringát a hóba és megkérdezi: olcsó bringa valakinek? :) A kezem kezd fázni, ezért vastagabb kesztyűt veszek és indulok tovább. Még 10 km...

Utolsó 10 km a folyón a sötétben

Itt már fel vannak kapcsolva a lámpák, gyorsan közlekednek le fel a helyiek a motorosszánokon. Van aki kutyát sétáltat futósível. A befagyott vizek részét képezik a téli infrastruktúrának itt. Előttem Juan pár száz méterre, tekerek a magam tempójában, utánam senki. Párszor leszállok és tolom 100 métert, annyira elfáradt az alkarom. Egyszer csak megpillantom a kivilágított hidat, innen indultunk, hurrá, mindjárt vége. A távolság csalóka volt, vagy még 3 km-t kellett tekernem amire kitoltam a bringát a partra és betekertem a célba, ami a vezérlő szoba. Tapssal várnak minden érkezőt, engem is. Vége, megcsináltam. 13-ik lettem , 9:23 nem rossz. Rebi vajon merre járhat?

Megpihenek, hazatekerek, lerakom a bringát és visszasétálok a jégre, várom Rebit. Lassan közelednek a fénypontok, a 4-ik csak Rebi, aki fáradtan, de boldogan sétál be a célba. Hazagyaloglunk, megcsináltuk.

Vasárnap - pihenés

Mondanom sem kell, jól aludtam. Reggel visszavisszük a bérelt bringát, megiszunk egy kávét,

bemegyünk vásárolni pár túracuccot, mint jutalom. Visszasétálunk a folyóhoz, van aki még csak most ér be a 150 csoportból. Ebéd a pizzázóban, délutáni pihenés és egy utolsó szauna. Reggel korán van a repülő, indulás haza. Közben játszadozom a gondolattal, jövőre a 150-es? Meglátom...

A bringázás filozófiája #1

Amikor bringázok, csak arra figyelek ami éppen előttem van. Minden egy pillanat. A pillanat minden. Nincs időm a múlton tűnődni.  Csak előre nézek és figyelek.

Tanító rémálmok

Legtöbbször a rossz álmokban történtek messzemenően elrugaszkodnak a realitás talajáról, másképpen mondva drámaian túloznak. Persze vannak helyzetek a valós életben, amelyek felérnek egy rémálommal, de ez nagyon ritka. 

Úgy gondolom, hogy a rossz/rémálmokban is van pozitív dolog. Olyan helyzeteket élhetünk át, amelyekre habár az álom pillanatában nem helyesen (mondjuk nem emberhez méltóan, emberségesen) reagálunk, de viszont ha sikerül emlékezni az álombeli helyzetre, újra át lehet gondolni, elemezni, hogy mi is lett volna a helyes reakció, cselekedet, válasz. 

Efféleképpen ezek az álmok felkészíthetnek arra, hogy ha hasonló helyzetben találjuk magunkat a valós életben, akkor ha képesek vagyunk felismerni a már újrajátszott helyzetet, ezúttal helyesen reagáljunk, dolgozzuk fel azt. 

Példa egy rossz álomra. Azt álmodjuk kirugnak a melóból. A reakciónk az álomban hiszti, kiabálás, önsajnáltatás, mások megfúrása, hogy hátha nem rugnak ki. Feldogozva és átértékelve ha ez előfordul mondjuk később, akkor már tudjuk, mi is a helyes cselekedet ilyenkor, emberi méltóságot megőrizve, felemelt fejjel előre tekinteni és elfogadni azt amin már nem lehet és talán nem is érdemes változtatni.

Hasznos rossz álmokat mindenkinek!  :)

Ismerősök

Vannak emberek akiről azt mondom, hogy nemrég találkoztunk, de régóta ismerjük egymást. Úgy kezdődik a barátság mintha nagyon rég tartana, csak épp más helyekre sodort volna az élet és majd újra találkoznátok.  Nem sok, de van pár ilyen barátom. Ha évekig nem találkoznánk és újra látnánk egymást, úgy folytatnánk mint akik tegnap találkoztak volna utoljára. Ha nem látod őket, nem szomorkodsz, élvezed a társaságukat, mert kicsit olyanok vagytok egymásnak mint te magadnak.

Piz Julier, avagy Piz Güglia - 2012 szept. 22

Amióta Rebi megkapta a könyebb 3000-ek Svájcban könyvet azóta nyaggatott, hogy fel szeretne jutni a Piz Julierre, ami az Albula alpok második legmagasabb csúcsa a maga 3380 méterével. Még egy lapáttal rátett Bedő Zoli haverunk is, aki egy hónappal ezelőtt járt ott és élmény dús beszámolót is írt róla itt.

Hajnalban korán indultunk, hogy időben érjünk oda, mert állítólag kevés a parkoló hely. Egész úton zuhogott az eső, de ahogy közeledtünk a célhoz alábbhagyott az eső is. Könnyen megtaláltuk a parkolót az indulási helyen, habár kissé meglepődve vettül észre, hogy mi vagyunk csak egyedül. Kiszálltunk az autóból és cudar szeles hideg fogadott, de nem volt mit tenni, nekiindultunk a hegynek miután jól felöltöztünk. Már innen látszott a cél, a hegy főlénk magasodott, méretével is tiszteletet parancsolt. Nézegettem is és tűnődtem magamban, hogy hol is vezet fel az út a csúcsra. Ekkor 2200 méteren voltunk.

Elindultunk és magunk mögött hagytuk az első akadályt egy kisebb kőrengeteget, majd egy vádliszaggató poros lejtő következett ahol gyorsan nyertük a magasságot. Látszott, hogy a Nap is ki fog sütni, jó időnek néztünk elébe. Az első cél az Albana nyereg volt, onnan vezet majd fel az út tovább a gerincen. Tovább baktattunk felfele a kék-fehér-kékkel jelzett ösvényen, átvágtunk egy patakocskán majd felváltva jöttek a körengetegek és ezek közepén kiemelkedő füves dombocskák, amelyek mint oázisok megkönyebbülést hoztak a gyaloglásban. Közben van egy kis szintvesztés is, de pár meleg ruha fel és levevés után megpillantjuk az Albana nyerget a kövekből összerakott menedékkel. Itt vesszük észre, hogy nem vagyunk egyedül a hegyen, 3 turista már fent van a nyeregben. Ők a másik úton jöttek fel St. Moritz irányból.

Mire felérünk a nyeregbe, ők már tovább indulnak a csúcs felé és amíg a szendvicset majszoljuk és a próbálunk minél több napsütést magunkba szívni, kíváncsian figyeljük merre is mennek az előttünk lévők, merre vezet az út. Itt már picit izgulok az ismeretlentől ami rám vár, de amint később kiderült, ennék jobban nem is kellett majrézni. A szintidő idáig jó másfél óra és itt már 2900 méteren vagyunk és érződik is, mert nagyobbakat kell lélegezni. 20 perc pihenő után nekivágunk mi is a második szakasznak.

Pár száz méteres könnyebb ösvény után kezdődik a meredek emelkedő amely felvezet a gerincre, többször megállunk, hogy levegőhöz jussunk. Itt már kezd kibontakozni a kilátás a maga teljes panorámájával és sejteti, hogy mi is vár ránk majd a csúcson, de odáig még le kell küzdeni pár akadályt. Itt elhagy egy negyvenes éveiben járó nő, aki láthatóan jobb kondiban van mint mi. Riszpekt.

Egy gerincen vezet tovább az út, itt már néha láncok is vannak rögzítve. Hatalmas kőtömbök vannak itt fent, néha azt hiszem, hogy csak úgy össze vannak dobálva és nem is tudom mi tartja vissza őket, hogy óriási dübörgéssel leguruljanak a völgyekbe. Most már értem, honnan van az a sok kő, ami a lejtőkön összegyűlt. Itt már az északi fal szinte függőlegesen omlik a mélybe és aljában látni lehet a poros-szürkés gleccsert. Hatalmas mélység vonzza a tekintetet és óvatosságra inti az embert.

Haladunk tovább, most már kissé a déli falon haladunk tovább felfele, a nehezebb helyeken lánccal biztosított szakaszokon. Ha nem lennének, izzadna rendesen az ember tenyere... Haladunk tovább cikcakkos ösvényen, amely néha átmegy szinte vízszintesbe de van ahol már mászni is kell rajta. Megpillantjuk a csúcsot, amiről kiderül picit később, hogy nem az igazi, hanem csak a rendes csúcsot kitakarja. Közben a 3 turista már is jön lefele a hegyről, olaszok amint látszik rajtuk, be nem áll a szájuk. Köszönünk egymásnak és nagy léptekkel haladnak tovább lefele.

Ekkor megpillantjuk a csúcsot amire fél óra után fel is érünk. A nyeregtől 2 órát jöttünk. Közben azért még vannak érdekes részek, de semmi pánik, vannak láncok. Itt találkozunk ismét a nővel, aki lehagyott, ő már lassan indul is lefele. Egyszerre vesszük észre, hogy fáj a szemünk és a fejünk, amit a magasság róvására írunk. Megvan a csúcsfotó, gyönyörű szürkés-rozsdabarnás hegyek tárulnak elénk, amerre a szem csak ellát hegyek és tavak vannak. Ha ismernénk jól a környéket, biztos sok híres csúcsot megnevezhetnénk. Itt már rendesen fúj a szél. Egy kis tibeti imazászló is van, mint a nagy hegyekben keletebbre. Még legeltetjük a tekintetünket a hegyeken, próbálom emlékezetembe vésni az érzést és a  látványt ami elém tárult.

Elindulunk lassan lefele és gyorsan fogy a magasság. Közben még van idő jobbra balra is nézelődni, sokszor ámulatba ejt a hegy nagysága, a mélység. Lefele menet még találkozunk 3 turistával, akik éppen jönnek felfele, egy pár és egy fiu. Várjuk már, hogy érjünk vissza a nyeregbe, hátha a magasság csökkenésével enyhül a fejfájás. Lefele most nem is pihenünk meg  a kőházikónál, megyünk egyből le a kőrengetegbe. Itt már kezd kijönni rajtam a fáradtság, kissé unottan  és monotonan lépkedek a nagy köveken, egy egy mint egy kisebb autó. Figyeljük a jelzést, de így is letérünk egyszer az útról. Szerencsére Rebi megtalálja újra a jelzést ami a könnyebb utat jelenti.

Csak most tűnik fel, hogy mennyit is kellett idáig felfele gyalogolni. Belassul a tempó, kezd a fáradtság úrrá lenni rajtunk, lassan megy lefele a tempó, már nagyon várom legyünk túl a köves részen. A fáradtság miatt a rendes ösvény sem okoz nagy megkönnyebbülést. Végre elérjük a poros meredek részt, itt már látszik a végcél, a parkoló. A puhább földes részen leugrálok nagy léptekkel, amig Rebi egyensúlyozgat a poros szakaszon. Megkönnyebbülést csak a patak okoz amiben felfrissítem az arcomat a hideg vízzel és a tudat, hogy pár perc és ülni fogok az autóban.

Utolsó akadály a nagy kövekből álló halom és hurrá már az autónál is vagyunk! Még egyszer visszapillantunk a hegyre és csodálkozom, hogy  honnan is jövünk.

Kisebb St. Moritz-i kitérő után elindulunk hazafelé, még 2 óra az út legalább. Piszkosúl fáradtak vagyunk, meg is állunk egy parkolóba kicsit pihenni, ahol 5 perc múlva el is alszunk az autóban a maga rendje módja szerint és egy jó fél óra múlva ébredünk,  majd megyünk is tovább a puha ágy fele... Szép túra volt, most kipihenve és a fáradtságot elfeledve azt mondom, hogy olyan élmény, amit nem feled el egykönnyen az ember!

The real thing!

A megfoghatatlan pillanat, amely ha tudatosul, már el is illan. Amikor legyőzve a félelmünket mi magunk vagyunk a cselekvés, a mozdulat. Szerintem sokan érzik, hogy mit is jelent, milyen érzés, csak kevesen tudják elérni, megfogni. A többiek csak vágynak rá. Amit ekkor csinálunk, azt nevezem a "real thing" -nek.